Az egyszeri viccben a melós naponta kivisz egy talicska forgácsot a gyárból. A portás pedig minden egyes alkalommal alaposan átkutatja a forgácsot, mert azt gyanítja, hogy a melós rosszban sántikál. Aztán egy nap így szól: – Figyeljen ide, itt, ebben a gyárban mindenki lop. Tudom, hogy Ön is lop, de évek alatt nem jöttem rá, hogy mit. Holnap nyugdíjba megyek. Becsület szavamra, nem mondom el senkinek, de árulja el, hogy maga mit lop? Mert nem hagy nyugodni a kérdés. Mire a melós: – Talicskát.
„- Ezerszer halljuk: már mindent kipróbáltam. Nem ment se így, se úgy. Ezzel ez volt a probléma, azzal meg az volt a probléma. A lényeg, hogy nem működött. Nem működik. Mi el vagyunk átkozva.”
Talán nem ismeretlen a fenti szöveg a nyájas olvasónak. Van úgy, hogy ezerféleképpen rohamozzuk a falat. Erővel. Aztán ügyességgel. Más és más tempóban. A fal azonban nem enged át bennünket. Pedig nagyon kellene. Mert ott van közöttünk és aközött a remek dolog között, amit el szeretnénk érni. Ami lehet egy találmány. Egy fincsi recept manifesztálódása. Az üzleti siker. A békés emberi kapcsolat valakivel. Akármi.
Levonhatjuk a következtetést: ezt nem lehet megcsinálni. Ez lehetetlen.
Esetleg magunkban keressük a hibát: nem vagyok rá képes. Ehhez újjá kellene születnem.
Vagy másban találunk a kudarc forrására: ő tehet róla. Ha más így vagy úgy változna, akkor nem lenne áthatolhatatlan a fal.
Esetleg egy idő után „ráébredünk”, hogy „kell a fenének” az a remek dolog. Egyébként sem annyira remek. Vannak mellékhatásai. Az irigyek. A gyomorégés. Amúgy sem érdemes. Ugyan? Ezeknek? Ebben a világban?
Vagy szerzünk egy újabb bizonyítékot arról, hogy „nem vagyunk elég jók”.
Így megy ez. Így megy ez? Vagy esetleg csak arról van szó, hogy kimerült az „alternatíva-készletünk”? Mindig azokkal a szerszámokkal próbálkoztunk, amelyek a ládikánkban vannak? Csak azokat a kulcsokat próbáljuk a zárba, amelyek a karikánkon vannak? És ha így van, akkor biztosan elmondhatjuk, hogy nincs egy másik szerszám, módszer, eljárás, kulcs, ami megoldhatná a helyzetet?
Mi lenne, ha visszahátrálnánk néhány métert attól a faltól, és távolabbról is rátekintenénk. Milyen magas, milyen széles, milyen anyagból van? Mettől meddig húzódik? Biztosak lehetünk benne, hogy a zárral kell vesződnünk? Biztosak vagyunk benne, hogy a kellő látószögből nem tűnnek fel új utak?
Azt mondják az okosok, hogy „ha mindig azt teszed, amit tenni szoktál, mindig azt kapod, amit kapni szoktál.”
Száz szónak is egy a vége: a melós talicskájának az a tanulsága, hogy az adott helyzetben kilépett a megszokott gondolkodási keretek közül. A lelkünk mélyén mi is erre várunk, amikor „tanácsot kérünk” valakitől. Hátha van megoldása. Hátha az ő alternatíva-készlete bővebb. Hátha az működik. És ő elmondja az ő megoldásait. Amit egybevetünk a sajátjainkkal. És ha ezek megegyeznek, akkor meggyőződünk arról, hogy a dolog tényleg „nem működik”.
De mi van, ha a tanácsadónk nem a saját megoldásait mondja el. Ha inkább kérdez, és ezzel felvisz bennünket a magas kilátóba, ahonnét szétnézhetünk a problematikus helyzet szélesebb háza táján, és talán onnét meglátjuk a saját „talicskánkat”. Forgáccsal vagy anélkül..
Legutóbbi hozzászólások