Monthly Archives: július 2016

A próba “setét hatalma”

Published by:

“Megpróbálom.”

Egyes kommunikációs szakemberek szemöldöke bizony feje búbjáig szalad a fenti kijelentés hallatán. Mi lehet ennek az oka?

Van aki azt mondja, hogy a “megpróbálom” nem túlontúl motivált kifejezés. Aki ilyet mond, az nem igazán elszánt. Mintha bizonyos enerváltság, erővesztettség, vagy gyengeség lapulna ezekben a betűkben, avagy az önbizalom jelentős hiánya.

Más azt mondja, hogy a “megpróbálom” valójában azt jelenti, hogy “a kedvedért nekilátok, és előre szólok, hogy nem fog sikerülni.” Azaz, már jó előre bebiztosítom magam a sikertelenség esetére, hiszen mielőtt belekezdenék, már jelzem, hogy a végkifejlet kétséges.

Mindenesetre a fogorvosi szék rosszabbik feléből nem lehet igazán jó csengése annak, hogy “Most akkor megpróbálom kihúzni ezt a fogat.” Igaz, abban a helyzetben a szfirák zenéje sem csengene kellemesen a páciens fülének, azonban a fogó, a fog és a próbálkozás hármassága nem az ábrándok birodalmába csalogató hármasságot képez 🙂

Másik példával borzolva a kedélyeket: ha egy építési vállalkozó nyilatkozik úgy, hogy megpróbálja felépíteni a házunkat, ha egy csepp eszünk van, elkezdünk futni az ellenkező irányba 🙂

Mit tegyünk tehát?

A kedves Olvasó képzeletére bízom még további három-négy szituáció elképzelését, hogy aztán ezen élményekre is apellálva, arra biztassam: soha ne próbálja meg.

Soha ne fogadjon el olyan választ, hogy “Megpróbálom.”

Csinálja, vagy ne csinálja, ám ha rászánta magát, akkor tegye azt teljes elszántsággal és erőbedobással.

Aki próbálkozással “kecsegteti”, arra ne bízzon fontos dolgot, udvariasan szabaduljon meg tőle, vagy ha nincs más választása, egyenesen és világosan mondja meg, hogy garantált eredményt vár, nem kísérletezést. A garantált eredményhez elmondatható az, hogy az illető miként, hogyan, kivel csinálja meg a feladatot? Milyen lesz a végeredmény, honnét lehet azt megtudni, hogy jó eredmény született, azaz olyan, amit elvárunk, “mert megérdemeljük”.

Ha saját magunk kommunikációjában fedezzük fel a “próbálkozás” fertőzését, akkor érdemes tisztázni, elemezni, értelmezni, pontosítani saját céljainkat. Képzeljük el a cél megvalósulásának “megfogható” eredményét, sőt akár azt is, hogy miként érezzük magunkat, miután elértük a kívánt és kívánatos eredményt, vagy állapotot.

Tisztelettel figyelmükbe ajánlom következő kommunikációs tréningemet, illetve a korábbi írások archívumát:

A szavak mágiája – uraljuk kommunikációnkat

Kommunikációs tippek és trükkök – Hírlevél feliratkozás

 

Az okoskodó, a zavarodott és az áramló

Published by:

Korábbi bejegyzéseimben a Virginia Satir által felvázolt négy kommunikációs mintából az Engesztelőről és a Vádlóról írtam. Satir szerint ezek a minták akkor fordulnak elő, amikor olyan esemény történik, ami megkérdőjelezi, hogy kapcsolatainkban jelen van-e a szeretet és a bizalom.
Ugyanez a helyzet az Okoskodóval, aki olyan, mint egy számítógép, monoton hangon fejti ki absztrakt nézeteit, hűvösen, összeszedetten. Gyakorta használ idegen szavakat, lehetőleg minél hosszabbakat. Nem mutat érzelmeket, törekszik a személytelenségre. Hiszen nem szabad hibát elkövetnie.
Az Okoskodó a tárgyilagosság álcája mögött talán kegyetlenebb is mint a Vádló típus, az ellenérvek további monológot generálnak részéről.
Ha Okoskodót szeretnénk meggyőzni, akkor autentikus forrásokhoz kell nyúlnunk, a táblázatok, kimutatások, hivatalos papírok az ő „ellenszerei”, az érveknek, érzelmeknek nincs túl nagy esélyük.

Satir az nevezi Zavarodottnak, aki úgy reagál, hogy azzal nem kapcsolódik ahhoz, amit mások cselekszenek, vagy mondanak. Nem a lényegre reagál. Nem törődik a témával, semmibe veszi mások kérdéseit, csapong.
Satir úgy vélekedik, hogy ezeket a viselkedésmódokat kora gyermekkorunkban sajátítjuk el. Az Engesztelő azt hallja a családban: „Ne légy tolakodó, önző dolog magadnak kérni.” A vádaskodóban ez rögzül: „Ne hagyd magad, ne légy gyáva!” Az okoskodót a következő tanítás termeli ki: „Elég okos vagy ahhoz, hogy ne kövess el hibát. Ne légy ostoba!” A zavarodott pedig ezt hallotta: „Ne légy olyan komoly! Mit számít ez?”
Satir a bemutatott négy mintát egyfajta „megnyomorító” kommunikációs módnak tekinti. Ezekkel szemben a reális önértékelés, önbecsülés talaján megterem az igazi, ideális viselkedés is, amit Ő áramlónak, vagy egységesnek nevez. A szavak összhangban vannak az arckifejezéssel, testhelyzettel és hangszínnel. A kapcsolatok könnyűek és szabadok. Az önbecsülést semmi nem fenyegeti, korlátozza, nincs szükség engesztelésre, vádaskodásra, okoskodásra, vagy zavarodottságra (bohóckodásra).
Ez a minta egyébként a megoldás a bemutatott négy problémás minta „kezelésére”: a viszályok elsimítására. Satir megnyugtat: ettől még engesztelhetünk, vádaskodhatunk, intellektualizálhatunk, vagy akár össze is zavarodhatunk, a lényeg: tudjuk, mit csinálunk, és vállaljuk a következményeit. Ha bocsánatot kérünk, akkor azt azért tesszük, amit elkövettünk, nem pedig azért, hogy létezünk. Ha kritizálunk, akkor a tettet kritizáljuk, nem pedig az embert. Ha elmélkedünk, mert bizony azt is kell, közben nem rejtjük el emberi mivoltunkat. Ha csapongani szeretnénk a témák között, azt is felvállalhatjuk.
Az egységes viselkedésmód eredménye a hitelesség és a teljesség. „Az egységesség a szürke, halott élettel szemben egy vibráló élet lehetőségét kínálja. Ezekben az emberekben lehet bízni, mert tudod, milyen viszonyban vagy velük, és jól érzed magad jelenlétükben.”

(Bővebben: Virginia Satir: A család együttélésének művészete)

A jó párkapcsolat kilenc jellemzője

Published by:

  • Mindketten szilárdan állnak a saját lábukon, autonóm személyiségek  –  önbecsülés
  • Érzelmileg őszintén kommunikálnak egymással  –  igazi „igenek” és „nemek”
  • Mindketten kérhetnek
  • Mindketten beismerik, amit tettek, tesznek, felelősségei vállalnak érte
  • Mindketten megtartják ígéreteiket
  • Mindketten figyelmesek és valódiak – hitelesek
  • Mindkettőjüknek szabadságában áll véleményt mondani arról, ami történik
  • Mindketten támogatják a másik vágyait – versengés helyett együttműködnek
  • A problémákra együtt keresik a megoldásokat, és azokat kihívásként értelmezik

(Virginia Satir)

Mama, beteg vagy?

Published by:

Vigina Satir A család együttélésének művészete című könyvében ismerteti a következő történtet:

Satir egy fiatalasszonynál volt látogatóban, akinek volt egy négy éves kislánya. Megcsörrent a telefon, és a fiatalasszonyt valahová invitálták, amire azt mondta: – Nem, ma nem tudok menni. Nem érzem jól magam.

A közelben fülelő kislány rögtön megkérdezte az édesanyját: – Mama, beteg vagy?

A nő így válaszolt: – Nem, teljesen jól vagyok.

Kislány: – De mama, az előbb azt mondtad a néninek a telefonban, hogy nem vagy jól.

Az anya: – Ne aggódj, nincs semmi baj.

Ezt követően a kislány kiment az udvarra játszani.

Amikor az édesanyja behívta ebédelni, Ő ezt mondta: – Nem tudok bemenni, beteg vagyok.

Az anya dühbe gurult: – Majd én megtanítalak rá, hogy szót fogadj nekem!

Mielőtt erre a “leckére” sor került volna, Virginia Satir közbelépett, félrehívta az anyát, és felelevenítették a korábbi történéseket. Az anya számára azonnal világossá vált az összefüggés, és elborzadt, milyen rosszul kezelte volna a helyzetet, mennyire közel állt ahhoz, hogy bántsa a gyermekét. A gyermek pontosan amiatt kapott volna büntetést az édesanyjától, amit tőle tanult. Ez a bizalom megrendüléséhez vezethetett volna.

Satir szerint a megfelelő válasz a gyermek “Mama beteg vagy?”- kérdésére ez lett volna: “Nem vagyok beteg. Azért mondtam ezt a néninek, mert nem akartam találkozni vele, de nem akartam megsérteni sem. Nekem nagyon nehéz nemet mondanom az embereknek. Ezért ezt hazudtam. Jó volna, ha jobban tudnék bánni egy ilyen helyzettel. Talán mi együtt meg tudjuk tanulni, miként kell.”

Ez a csodálatos válasz alighanem csak Satir lelkéből fakadhat, azonban a lényeget visszatükrözi a történet. Mindannyian voltunk kisgyermekek, és szóltak hozzánk ezerféleképpen, és voltunk, vagyunk szülők is, akik bizonyos odafigyeléssel talán kevesebb terhet rakhatnánk csemetéinkre.

Az ehhez szükséges tudás egyik forrása a tapasztalat lehet, a másik forrása pedig az, amit Virginia Satir “saját Belső Bölcsességnek” nevez. Ahogy megfogalmazza: “…saját Belső Bölcsességünk, amellyel kapcsolatba kerülhetünk, ha elég szabadok vagyunk. Bátorságra van szükség, hogy bízzunk ebben a bölcsességben. A belső bölcsesség állapotában megszabadulunk az ítélkezéstől, a vádaskodástól és engeszteléstől, nyíltak vagyunk, és merünk kockázatot vállalni.” 

(Virginia Satir: A család együttélésének művészete. Fordította: Miklósfalvi Mária. BFI-Budapest, év nélkül)

A vádló

Published by:

Korábbi bejegyzésemben a Virginia Satir által felvázolt négy kommunikációs mintából az Engesztelőről írtam, aki az Én – Másik – Kontextus hármasságban az “Ént” rendelte alá a Másiknak, illetve a szituációnak.  Amint akkor írtam, Satir szerint ezek a minták akkor fordulnak elő, amikor olyan esemény történik, ami megkérdőjelezi, hogy kapcsolatainkban jelen van-e a szeretet és a bizalom.

A Vádló az Engesztelővel ellentétben nem saját magát rendeli alá a Másiknak, hanem a Másikat rendeli alá saját magának. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik hajlamosak folyton-folyvást felelőst keresni, a másikat fenyegetni, és ezen fellépésükkel a Másikat (többieket) irányításuk alá vonni. Az ilyen magatartás hátterében is önbecsülési deficit állhat. Ennek folytán fenyegetve érzi magát, és nem szeretné, ha mások észrevennék gyengeségét. A Vádló azt az “előnyt” igyekszik elérni, hogy a másik fél erősnek tartsa őt, vagy amennyiben az elmenekül a szituációból, ez által ekként arasson győzelmet, hiszen a másik “megfutamodott”. Ami ugyebár a megfutamodó hibája.

A vádló diktatórikus stílusú főnök, aki a lényegében azt sugározza, hogy minden bajnak, fennakadásnak a másik fél az oka.

Amennyiben nem tudjuk a Vádló-típust elkerülni, feltételen figyelnünk kell rá, hogy bele ne csússzunk az Engesztelő-minta megvalósításába, tehát ne engedjük magunk fölé kerekedni a Vádlót, kerüljük el a behódolást, megalázkodást, mivel ezzel nem a békességet, hanem az uralkodó/alárendelt kapcsolat tartósságát szilárdítjuk meg. Amikor a Vádaskodó félelmet ébreszt bennünk, jó tudnunk, hogy ezzel alighanem az ő félelmeit vesszük át. Az Engesztelő/Vádló játszma valójában senkinek sem jó, hiszen ebben az egyik fél sem hiteles, és a felek önbecsülése sem emelkedik az ilyesmiben.

Engesztelés

Published by:

Az elkövetkező néhány bejegyzésben Virginia Satir négy + egy kommunikációs mintáját igyekszem bemutatni. A minták lényege, hogy a négy viselkedési forma (amelyek természetesen váltakozva is megjelenhetnek) az Önmaga – a Másik – a Kontextus viszonylatában bontakoznak ki, mégpedig a “túlélés” érdekében.

Ezen minták – Virginia Satir megfigyelése szerint – akkor fordulnak elő, amikor olyan esemény történik, ami megkérdőjelezi, hogy kapcsolatainkban jelen van-e a szeretet és a bizalom.

A négy minta: az Engesztelés, a Vádaskodás, az Okoskodás és a Zavarodottság. Ezek közül elsőként az Engesztelő-mintát mutatom be. A negyedik “minta” pedig a megoldás, a hiteles kommunikáció mintája.

A Engesztelés-mintánál az ÖNMAGA – a Másik – a Kontextus hármasság úgy alakul, hogy saját értékünkre vonatkozó érzéseinket figyelmen kívül hagyjuk, és a hatalmunkat másnak adjuk át, mindenre igent mondunk.

Mindenben igyekszünk a másik kedvében járni, a saját fontosságunkat alárendeljük az övének, mézes-mázosak vagyunk akkor is, ha valójában mást érzünk. Bármi baj történik, mindent megteszünk azért, hogy helyrehozzuk, magunkra vállaljuk a hibát, a megoldásba beleöljük az időnket, energiánkat, pénzünket. Sajnálkozunk, szabadkozunk, mindenhez engedélyt, jóváhagyást kérünk.

Amennyiben magunk vagy más viselkedésében ezen mintát felismerni véljük, feltehetően önbecsülésünk, illetve a másik önbecsülése szorul erősítésre a kapcsolatban.  Az érzések és a viselkedés összhangjának megteremtése a hitelesség alapja, így hitelesen csak akkor “engesztelünk”, ha arra tényleg szükség van, az engesztelő-mintát “játszó” személy “felszabadításához” pedig a hiteles válaszreakciók lehetnek alkalmasak.

 

Virginia Satir: Az öt szabadságjog

Published by:

A világhírű családterapeuta sorait érdemes mintegy mantraként újra és újra elolvasni, hiszen oly annyian korlátozó hiedelmeink rabjai vagyunk. A kulcs azonban a zsebünkben lapul…

Az öt szabadságjog

Jogod van arra, hogy azt lásd és halld, ami van, ahelyett, aminek lennie kellene, ami volt, vagy ami lesz.

Jogod van arra, hogy kimondd, amit érzel és gondolsz, ahelyett, hogy arról beszélnél, amiről kellene.

Jogod van érezni amit érzel, ahelyett, hogy azt éreznéd, amit kell.

Jogod van elkérni amit akarsz, ahelyett, hogy mindig csak engedélyre várnál.

Jogod van saját magadért kockázatot vállalni, ahelyett, hogy mindig “biztonságban” lennél, és félnél “elhagyni a járt utat a járatlanért.”

 

(Virginia Satir – John Banmen – Jene Gerber – Gömöri Mária: A Satir-modell : Családterápia és ami mögötte van. Fordította: Turóczi Attila. Bp., Ursus Libris, 2006.)

 

Call Now Button