Korábbi bejegyzésemben a Virginia Satir által felvázolt négy kommunikációs mintából az Engesztelőről írtam, aki az Én – Másik – Kontextus hármasságban az “Ént” rendelte alá a Másiknak, illetve a szituációnak.  Amint akkor írtam, Satir szerint ezek a minták akkor fordulnak elő, amikor olyan esemény történik, ami megkérdőjelezi, hogy kapcsolatainkban jelen van-e a szeretet és a bizalom.

A Vádló az Engesztelővel ellentétben nem saját magát rendeli alá a Másiknak, hanem a Másikat rendeli alá saját magának. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik hajlamosak folyton-folyvást felelőst keresni, a másikat fenyegetni, és ezen fellépésükkel a Másikat (többieket) irányításuk alá vonni. Az ilyen magatartás hátterében is önbecsülési deficit állhat. Ennek folytán fenyegetve érzi magát, és nem szeretné, ha mások észrevennék gyengeségét. A Vádló azt az “előnyt” igyekszik elérni, hogy a másik fél erősnek tartsa őt, vagy amennyiben az elmenekül a szituációból, ez által ekként arasson győzelmet, hiszen a másik “megfutamodott”. Ami ugyebár a megfutamodó hibája.

A vádló diktatórikus stílusú főnök, aki a lényegében azt sugározza, hogy minden bajnak, fennakadásnak a másik fél az oka.

Amennyiben nem tudjuk a Vádló-típust elkerülni, feltételen figyelnünk kell rá, hogy bele ne csússzunk az Engesztelő-minta megvalósításába, tehát ne engedjük magunk fölé kerekedni a Vádlót, kerüljük el a behódolást, megalázkodást, mivel ezzel nem a békességet, hanem az uralkodó/alárendelt kapcsolat tartósságát szilárdítjuk meg. Amikor a Vádaskodó félelmet ébreszt bennünk, jó tudnunk, hogy ezzel alighanem az ő félelmeit vesszük át. Az Engesztelő/Vádló játszma valójában senkinek sem jó, hiszen ebben az egyik fél sem hiteles, és a felek önbecsülése sem emelkedik az ilyesmiben.