Tag Archives: hitelesség

Az okoskodó, a zavarodott és az áramló

Published by:

Korábbi bejegyzéseimben a Virginia Satir által felvázolt négy kommunikációs mintából az Engesztelőről és a Vádlóról írtam. Satir szerint ezek a minták akkor fordulnak elő, amikor olyan esemény történik, ami megkérdőjelezi, hogy kapcsolatainkban jelen van-e a szeretet és a bizalom.
Ugyanez a helyzet az Okoskodóval, aki olyan, mint egy számítógép, monoton hangon fejti ki absztrakt nézeteit, hűvösen, összeszedetten. Gyakorta használ idegen szavakat, lehetőleg minél hosszabbakat. Nem mutat érzelmeket, törekszik a személytelenségre. Hiszen nem szabad hibát elkövetnie.
Az Okoskodó a tárgyilagosság álcája mögött talán kegyetlenebb is mint a Vádló típus, az ellenérvek további monológot generálnak részéről.
Ha Okoskodót szeretnénk meggyőzni, akkor autentikus forrásokhoz kell nyúlnunk, a táblázatok, kimutatások, hivatalos papírok az ő „ellenszerei”, az érveknek, érzelmeknek nincs túl nagy esélyük.

Satir az nevezi Zavarodottnak, aki úgy reagál, hogy azzal nem kapcsolódik ahhoz, amit mások cselekszenek, vagy mondanak. Nem a lényegre reagál. Nem törődik a témával, semmibe veszi mások kérdéseit, csapong.
Satir úgy vélekedik, hogy ezeket a viselkedésmódokat kora gyermekkorunkban sajátítjuk el. Az Engesztelő azt hallja a családban: „Ne légy tolakodó, önző dolog magadnak kérni.” A vádaskodóban ez rögzül: „Ne hagyd magad, ne légy gyáva!” Az okoskodót a következő tanítás termeli ki: „Elég okos vagy ahhoz, hogy ne kövess el hibát. Ne légy ostoba!” A zavarodott pedig ezt hallotta: „Ne légy olyan komoly! Mit számít ez?”
Satir a bemutatott négy mintát egyfajta „megnyomorító” kommunikációs módnak tekinti. Ezekkel szemben a reális önértékelés, önbecsülés talaján megterem az igazi, ideális viselkedés is, amit Ő áramlónak, vagy egységesnek nevez. A szavak összhangban vannak az arckifejezéssel, testhelyzettel és hangszínnel. A kapcsolatok könnyűek és szabadok. Az önbecsülést semmi nem fenyegeti, korlátozza, nincs szükség engesztelésre, vádaskodásra, okoskodásra, vagy zavarodottságra (bohóckodásra).
Ez a minta egyébként a megoldás a bemutatott négy problémás minta „kezelésére”: a viszályok elsimítására. Satir megnyugtat: ettől még engesztelhetünk, vádaskodhatunk, intellektualizálhatunk, vagy akár össze is zavarodhatunk, a lényeg: tudjuk, mit csinálunk, és vállaljuk a következményeit. Ha bocsánatot kérünk, akkor azt azért tesszük, amit elkövettünk, nem pedig azért, hogy létezünk. Ha kritizálunk, akkor a tettet kritizáljuk, nem pedig az embert. Ha elmélkedünk, mert bizony azt is kell, közben nem rejtjük el emberi mivoltunkat. Ha csapongani szeretnénk a témák között, azt is felvállalhatjuk.
Az egységes viselkedésmód eredménye a hitelesség és a teljesség. „Az egységesség a szürke, halott élettel szemben egy vibráló élet lehetőségét kínálja. Ezekben az emberekben lehet bízni, mert tudod, milyen viszonyban vagy velük, és jól érzed magad jelenlétükben.”

(Bővebben: Virginia Satir: A család együttélésének művészete)

Mama, beteg vagy?

Published by:

Vigina Satir A család együttélésének művészete című könyvében ismerteti a következő történtet:

Satir egy fiatalasszonynál volt látogatóban, akinek volt egy négy éves kislánya. Megcsörrent a telefon, és a fiatalasszonyt valahová invitálták, amire azt mondta: – Nem, ma nem tudok menni. Nem érzem jól magam.

A közelben fülelő kislány rögtön megkérdezte az édesanyját: – Mama, beteg vagy?

A nő így válaszolt: – Nem, teljesen jól vagyok.

Kislány: – De mama, az előbb azt mondtad a néninek a telefonban, hogy nem vagy jól.

Az anya: – Ne aggódj, nincs semmi baj.

Ezt követően a kislány kiment az udvarra játszani.

Amikor az édesanyja behívta ebédelni, Ő ezt mondta: – Nem tudok bemenni, beteg vagyok.

Az anya dühbe gurult: – Majd én megtanítalak rá, hogy szót fogadj nekem!

Mielőtt erre a “leckére” sor került volna, Virginia Satir közbelépett, félrehívta az anyát, és felelevenítették a korábbi történéseket. Az anya számára azonnal világossá vált az összefüggés, és elborzadt, milyen rosszul kezelte volna a helyzetet, mennyire közel állt ahhoz, hogy bántsa a gyermekét. A gyermek pontosan amiatt kapott volna büntetést az édesanyjától, amit tőle tanult. Ez a bizalom megrendüléséhez vezethetett volna.

Satir szerint a megfelelő válasz a gyermek “Mama beteg vagy?”- kérdésére ez lett volna: “Nem vagyok beteg. Azért mondtam ezt a néninek, mert nem akartam találkozni vele, de nem akartam megsérteni sem. Nekem nagyon nehéz nemet mondanom az embereknek. Ezért ezt hazudtam. Jó volna, ha jobban tudnék bánni egy ilyen helyzettel. Talán mi együtt meg tudjuk tanulni, miként kell.”

Ez a csodálatos válasz alighanem csak Satir lelkéből fakadhat, azonban a lényeget visszatükrözi a történet. Mindannyian voltunk kisgyermekek, és szóltak hozzánk ezerféleképpen, és voltunk, vagyunk szülők is, akik bizonyos odafigyeléssel talán kevesebb terhet rakhatnánk csemetéinkre.

Az ehhez szükséges tudás egyik forrása a tapasztalat lehet, a másik forrása pedig az, amit Virginia Satir “saját Belső Bölcsességnek” nevez. Ahogy megfogalmazza: “…saját Belső Bölcsességünk, amellyel kapcsolatba kerülhetünk, ha elég szabadok vagyunk. Bátorságra van szükség, hogy bízzunk ebben a bölcsességben. A belső bölcsesség állapotában megszabadulunk az ítélkezéstől, a vádaskodástól és engeszteléstől, nyíltak vagyunk, és merünk kockázatot vállalni.” 

(Virginia Satir: A család együttélésének művészete. Fordította: Miklósfalvi Mária. BFI-Budapest, év nélkül)