Elveszítettem a parkolójegyem. Talán kirántottam a zsebemből, talán mellé tettem, lényegtelen. Miután hiába keresgéltem, vettem egy mély lélegzetet és úgy döntöttem, akkor ennyi, kifizetem a bírságot, levonom a tanulságot. Mindezt sztoikus nyugalommal tettem, amit azért jegyzek meg, mert a későbbiekben jelentősége lesz.
A gond az volt, hogy a bevásárlóközpont, amelynek parkolójából szabadultam volna, nos a bevásárlóközpont telis-tele volt üzletekkel, információs pultnak, irodának, azonban nyomát se leltem. Az alaphelyzet tehát az volt: fizetnék én, de kinek?
Arra jutottam, hogy a sorompót a biztonságiak kezelhetik, tehát egy vagyonőrt kell találnom, és ő majd útba igazít. Végül, igen sok sétálást követően rábukkantam egy középkorú, termetes emberre, aki fekete egyenruhát viselt. Udvariasan megszólítottam, és megkérdeztem tőle, hogy az elveszett parkolójegy utáni bírságot hol és kinél kell fizetnem.
Ő erre elmondta, hogy nem a pláza csapatához tartozik, hanem az egyik üzlet védelméről gondoskodik, majd némi töprengés után elővette a telefonját, felhívott egy számot, és a következőt mondta a túloldali ismeretlennek: – Itt van egy ügyfél, aki elveszítette a pakolójegyét, őrjöng, toporzékol. Mi legyen?
Meghallgatta a választ, majd közölte, hogy guruljak oda a sorompóhoz, nyomjam meg a hívás gombot, és ki fognak engedni. És így is lett.
Ízlelgettem az érzést, ami bennem kavargott. Az őrrel történt párbeszédünk félreérthetetlenül higgadt, inkább elnyűtt, bágyadt hangvételű volt. Nyilvánvalóan képes vagyok dühbe gurulni bizonyos esetekben és körülmények között, de azt azért észreveszem. Itt inkább aggódtam, és szégyenkeztem.
Amikor azt hallottam, hogy az ügyfél, azaz én, őrjöng és toporzékol, akkor inkább csodálkoztam, hogy miért beszél ez a segítőkész úriember ilyen zöldségeket? Ezt azonban nem hoztam szóba, hiszen hálátlanság lett volna „megmentőmet” számonkérni olyasmi miatt, amit nem nekem, hanem másnak mondott.
Arra jutottam végül, hogy a derék biztonsági őr azért beszélt őrjöngő ügyfélről, mert az lehet az irányelv, teljesen érthetően, hogy nem mennek bele a problémás ügyfelek zsákutcájába, hanem inkább megszabadulnak tőlük. Ez volt tehát a módja annak, hogy fizetés nélkül távozhassak. Ha azt mondja, hogy itt egy ügyfél, aki szeretné kifizetni a bírságát, akkor alighanem udvariasan megkönnyítik a pénztárcámat.
A biztonsági őr tehát nem mondott igazat. Lényegében manipulálta a másik cég biztonsági személyzetét, úgy kommunikált velük, hogy az általa elérni kívánt hatást váltsa ki. Az érdekemben hazudott. Miközben hálás voltam azért, hogy segített megoldani a kijutásomat, mégsem igazán örültem ennek a megoldásnak. Mert nem ezt kértem tőle. Csak útbaigazítást.
Ráadásul, amikor valótlan képet festett viselkedésemről, azzal a lelkem mélyén megbántott. Mert én nem őrjöngtem és toporzékoltam. Ott és akkor nem. Az őrjöngés és toporzékolás a nagyon ritka és különleges helyzeteknek van fenntartva. Tízévenként egyszer. És soha nem nyilvánosan.
Ez tehát egy manipuláció története. Egy jószándékú manipulációé. Ha belegondolok, hogy bizonyosan legalább egy évvel ezelőtt történhetett, és még mindig emlékszem rá, akkor ez azt jelenti, hogy toxikus hatású volt számomra. Az őrjöngő ügyfélként való lefestéssel önérzetem is sérült, tárgyként kezeltek, és egy becsapás cinkosa lettem.
Ha a tranzakcióanalízis szempontjából nézem, átmentem „gyermeki énállapotba” és hagytam, hogy elbeszéljenek a fejem fölött, mégpedig zöldségeket. Az adott pillanatban nem éreztem más választási lehetőséget. Ha fellépek sértett önérzetem védelmében, akkor a dolognak tényleg veszekedés lett volna a vége. Egy olyan emberrel, aki csak segíteni akart a maga eszköztárának felhasználásával. Vagy mégse?
Lehetséges, hogy a lelke mélyén arra vágyott, hogy összefusson egy őrjöngő ügyféllel, és végre akcióba lendülhessen? Nem hiszem, de ez se kizárt. Vegyes érzéseim maradtak ezzel az emberrel kapocslatban.
Akárhogy is, talán jobb lett volna, ha lehetőségem van kifizetni azt a bírságot. Talán ezzel az írással most azt teszem.
Legutóbbi hozzászólások