Nemrégiben zenés műsor követte egy előadásomat. A művésznő remekül ragadta magával a szépkorú közönség figyelmét, a kortól, gondoktól, élettől barázdált arcok kisimultak, önfeledten énekelték az örökzöld dallamokat.
Néztem a megszépült arcokat, hallgattam, ahogy az életük értékes darabkájaként előbukkanó dallamok életre kelnek, varázsolnak, látni véltem, ahogyan eltűnik az idő, ismét vőlegények és menyasszonyok mindannyian az esküvőjük napján, majd násznép mások esküvőjén,
Amikor fiatalok vagyunk, visz előre bennünket a lendület, a vágyak, remények, célkitűzések irányába. Aztán a családalapítás helyezi ránk a felelősségteljes és gyönyörű, önfeláldozást kívánó terheit, felneveljük gyermekeinket, és közben rádöbbenünk, hogy oda lett a frissesség, a hajdanvolt fittség, egészség, már szemüveg kell az olvasáshoz, hol itt, hol meg amott fáj, egyre többször kapja meg a naptárunk a feltételes módú lábjegyzetet: „ha megérem”.
Ahogy múlik az idő, talán már nem vagyunk olyan kellemes „társaság” mint akkor, amikor az ifjúság üde lendülete repített előre.
„Boomerek” – mondják egyesek, ami arra utalhat, hogy már nem biztos, hogy mi, az idősebb korosztály is világosan értjük mindazt, ami a fiataloknak „a minden”. A zene, a technika, az életstílus, az életérzés…
Bár egyenként szeretett szülők, nagyszülők vagyunk, sokak szemében már inkább nehézkes, meglassult árnyékok a retro bútorok között. Látszólag. Mert valójában akárhány évesek is vagyunk, mindazok IS vagyunk, amik voltunk. Testünk már nem a régi, a betegségek és az élettapasztalatok rajtunk hagyták a bélyegüket. Egyre több olyasmi jelenik meg a viselkedésünkben, amihez türelem, megértés kell.
Azonban az emlékeink a mieink. A szívünkbe zárt szerelem, szeretet, fájdalom, a tapasztalat bizony a miénk. Emberi méltóságunk is a miénk, ami akkor is a részünk marad, ha opálosodik a tükrünk, ha meglassul bennünk a gondolat.
És a mieink a dalok, amelyeket régen szerettünk, legyenek eredetiek és egyediek vagy éppen rojtosra koptatottak. Talán úgy tűnik néha, hogy egy másik világban élünk, pedig dehogy. Még nem a múlt vagyunk, még nem. Már érintjük a múltat, de még érintjük a legifjabbak jelenét is. Évtizedek múltán mások lesznek a retro-slágerek, évtizedek múltán mások énekelnek, évtizedek múltán mások arcán simulnak ki a ráncok.
És a dalaik valahol a végtelenben találkoznak a mi hajdanvolt dalainkkal.
dr. Horváth Sándor Domonkos közösségi és családi mediátor
Legutóbbi hozzászólások