A képlet egyszerű: a fiú hazaérkezett, a vasútállomáson várja a lány. A találkozás helyszíne: az állomás előtti parkoló. A fiú öleli a lányt, a lány öleli a fiút. A fiú mögött, a földön fekete színű hátizsák hever. Látszik, hogy nem letették, elhelyezték, hanem egyszerűen lehajították, azaz „ahogy esett, úgy puffant”.
Ez a szerelem – gondolom, ahogy elgurulok mögöttük. Nincs semmiféle tervezés, semmiféle manír, semmiféle gesztus. Meglátta a fiú a párját, eldobott mindent: a hátizsákot, a kicsinyes emberi számítgatásokat, a közelmúlt jó és rossz élményeit. Egyetlen fontos pillanatba sűrűsödött a létezése: az ölelésbe.
Virginia Satir szerint napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a jólléthez, tizenkettő a fejlődéshez. Ebben az ölelésben, ott a pályaudvaron, benne volt a napi tizenkét ölelés. A közelség, a szeretet, a biztonság.
Biztonság, amit anyánk karjában éreztünk olyan régen, pindurkaként, amire nem is emlékezhetünk. A biztonság, ami megtart egy bizonytalan világban. Ebben az ölelésben benne volt a hiány feloldása, a kínzó hiányé, amely a távollét alatt gyötörte a szerelmeseket, és most átölelik egymást, átélve az összetartozást. Én adok neked és te adsz nekem. Melegséget. Érintést. Figyelmet. Jelenlétet. Életet.
Amíg ez a pár ílyen természetesen, önfeledten kapcsolódik egymáshoz, addig a világ csak háttér a szerelemhez.
dr. Horváth Sándor Domonkos családi mediátor
Legutóbbi hozzászólások